Sürgős léptek zaja hallatszódik a sikátorban, ahol vagyok. Sötét hely, nem szeretem de, ha a kávézóból haza szeretnék jutni ez a leggyorsabb út. A léptek zaja lassan futásba csapnak át. Nincsen lámpa, ezért egy kicsit félek. Egyszer csak hallom, ahogy egy test halk puffanással esik le a földre. A léptek zaja elhalt… Nem tudom, mi történik, ezért egy kicsit gyorsítok a tempómon. Majd a lábam beleütközik valamibe és elesek. Először nem tudtam hogy mi az. Majd lassan kialakult a kép: egy ember.
- Könyörgöm, segíts nekem! – kérlelt a földön még mindig ülő ember majd megfogta a kezemet – Kérlek…
Éreztem, hogy segítenem kell neki. Egyszerre csak több száz árny jelent meg a sikátor végén lévő lámpa fényéből. Megértettem: menekül! Közeledtek az árnyak és fényes vakujuk egyre csak vakítóbb volt. Cselekednem kellet! Mivel nagyon sötét volt a sikátor, ezért elbújhattunk. De a srácot el kellet cipelnem egy nagyobb kuka mögé, mert a sok sírástól és futástól (meg persze az esés erőségétől) már nem tudott felállni sem. Közeledett a tömeg. Nem tudom kik, lehettek. De mindegyiknél mikrofon, kamera, diktafon vagy fényképezőgép volt. De ezt is csak úgy láttam, hogy a vakuk villogtak és megvilágították a gazdájukat és még mellettük egy-két embert. Elhaladtak mellettünk. A sikátor végén elfordultak, talán jobbra nem figyeltem. Inkább a karomban fekvő srácra figyeltem. Nagyon hevesen vert a szíve és sok, kisebb lélegzetet vett. Sokáig feküdhettem ott a fiúval a karomban. Körülbelül egy fél órát. A fiú már megnyugodott kissé, és elaludt. Most végig néztem rajta. Nem hajléktalan volt, ezt a ruhájáról lehetett megállapítani. Márkás ruhákban volt. De nem értettem hogy ennyi ember miért üldözte. Talán pénzt lopott és abból vette ezeket, a ruhákat. És még sok ilyen megoldás jutott eszembe. Most felébredt:
- Hol vagyok és…- itt felült és körülnézett majd felállt - Oh eszembe jutott… Nagyon köszönöm hogy segítettél!- nyújtotta a kezét felém.
- Én nagyon szívesen. De nem értem ezt az egészet. – válaszoltam aztán megfogtam a kezét és ő felhúzott engem a földről.
- Azt hiszem, ezt nem kellene most megtudnod. Ha megtudnád, akkor félek, hogy veled is ez fog történni- lehajtotta a fejét és láttam, hogy a könnyeivel küszködik- Mindenesetre nagyon köszönöm neked! –egy erőltetett (- nagyon köszönöm neked -) mosollyal nézett most rám.
Láttam rajta a kétségbeesést, a szomorúságot és a tehetetlenséget. Láttam, hogy belülről emészti valami.
- Egyedül szeretnél maradni? Mert én szívesen hazakísérlek nehogy megint… hogy nehogy megint ez legyen.
- Biztosan van jobb dolgod is, hiszen amikor találkoztunk akkor is mentél valahova, nem?
- Igazad van, csak hazafelé igyekeztem. Úgyhogy most hazakísérlek, mert otthon senki nem vár engem. Tudod a szüleim, elutaztak egy hétvégére, a kisöcsémet, aki mellesleg csak 16 hónapos elvitték magukkal. Szegény öcsi… Bocsi azt hiszem egy kicsit sokat beszélek.
- Semmi gond legalább valaki nem úgy beszél velem, mint – itt megbicsaklott a hangja.
- Értem, akkor indulhatunk?
- Persze.
És végre elindultunk kifelé ebből a szűk, nyirkos sikátorból. A fiú arcát egyre jobban megvilágította az utcai fény. Borzasztóan letört volt, szipogott és elhagyatott volt. Mutatta az utat, de közben feltűnetlenül bujkált is. A nagyvárosba mentünk. Ahol boltok, butikok, szállodák találhatók. Házak pedig nem.
- Mond, hol laksz? Talán szállodában?
- Igen, ott. Egy-két sarok és már ott is vagyunk.
Valóban keveset kellet menni, amikor hirtelen egy méreg-drága hotel előtt megállt. Muszáj volt megszólalnom:
- Te itt élsz? - ámultam.
- Igen. De csak átmenetileg.
- Meddig leszel még itt?
- Most kikapcsolódni jöttünk, szóval egy hétig.
- Jól van, akkor azt hiszem innentől már nem lesz baj.
- Nagyon köszönöm, tényleg!
- Nagyon szívesen! Szedd össze magad, majd lesz jobb is, hidd el!
- Nagyon remélem. Szia!
- Szia!
Ezzel hazafelé vettem az irányt. Sokat gondolkodtam, főleg azon hogy szegénykét miért üldözték. A fenébe, elfelejtettem megkérdezni a nevét! Hazaértem. Rossz volt úgy haza menni, hogy senki nem várt. A barátommal is már két hete szakítottam. Elővettem a kulcsom, és kinyitottam az ajtót. Felkapcsoltam a villanyokat. Nagy házunk van, 6 szoba van benne két fürdő, konyha, garázs. 2 óriási nappalink van. Nekem egy közepesen nagy szobám van. Narancssárga a falak színe, fekete mintákkal díszítve. A poszterek szinte úgy tűnnek, mintha velük tapétáztam volna. 3 falamat nem látni a poszterektől. Telis-tele van minden jó banda poszterével. Azt hiszem jó, hogy megtanultam mielőtt elmentem a kávézóba a barátaimhoz. 17 évesen az ember még kénytelen iskolába járni. Betettem egy jó kis cd-t a házi-mozimba. Nagyon jó volt, pörgős és észbontóan imádok ilyenkor akár 2 méter magasra ugrálni. Hát most sem történt másképp, de nem volt sokáig ilyen jó kedvem, eszembe jutott a névtelen srác. Leállítottam a zenét. Elment a kedvem tőle. Inkább kimentem a konyhába egy pohár teáért és a fotelomba ültem (ami mellesleg a legkényelmesebb fotel a lakásban). Elaludtam.
Brrrrrr! Csörög az órám, még jó hogy beállítottam. Péntek. Nagyszerű még egy napocska a hétvégéig! Minden reggel hoz a postás napilapot, amiben jó és friss sztárpletykák vannak. Minden reggelt ezzel indítok. Kimentem a postaládánkhoz és kivettem belőle az újságot. Készítettem reggelit magamnak és olvastam. Hirtelen egy nagy falatot sikerült félrenyelnem. Felébredésem óta nem gondoltam a srácra. Erre a címlap:
Bill Kaulitz éjjel a fotósok elől menekült!
A hírek szerint Bill Kaulitz (17) zaklatott állapotban hagyta el szállodáját a Gramson Hotel-t. Senki nem tudta mi a baja. A paparazzók jó ideig követték de, egy sikátor végén elvesztették.
Senki nem nyilatkozik az üggyel kapcsolatban. A Tokio Hotel frontembere már a szállodában van, és a rajongóknak üzeni, hogy jól van. A Tokio Hotel (mint előbb említettem) a Gramson Hotelben szállt meg egy egész hétre, pihenés céljából. Reméljük, hogy Bill tényleg jól van, és nem hazudott.
Nem hittem a szememnek. Azt hittem menten elájulok! Hogy nem vettem észre hogy ő Bill volt!? Lehet hogy a sok könnyet ejtett karikás szemeitől… Nem tudom. Istenem, szegény. Most már minden, minden világos! Elkortyoltam a teámat és indultam öltözni. Egész végig az esetre gondoltam. Majd becsuktam magam mögött az ajtót, bezártam és elindultam az iskolába.
Unott nap volt. Az első két óra borzasztó volt… azaz nem is tudom hogy milyen volt, mert nem is figyeltem. A 3. szünetben barátnőimmel battyogtam lefelé a lépcsőn de, bejelentették, hogy mindjárt jönnek el, kell menniük a vécére. Ok, ők mennek én pedig, az udvarra siettem. Meleg volt, mégis hűvös szél fujt, ami nem engedte, hogy lengén öltözzek. A megszokott helyünkre álltam, két öreg fa közé. Ezekbe a fákba az osztályunk összes tagjának a neve bele van vésve. Érdekes Pszt! hangot hallottam valahonnan a kerítésen kívüli bokorból. Hátrafordultam.
- Te jó ég, mit keresel itt?
- Én csak téged.
- Miért? Mi a baj? Megint üldöznek?
- Dehogy. Azaz igen, csak most nincsenek a nyomomban.
- Láttam a mai sztár-napilapot.
- Akkor tudod, hogy kivagyok…
- Igen, tudom, de miért nem lehetett megmondani?
- Mert akkor nagyobb bajba keveredtél volna, mint én! Azt pedig nem akartam.
- Hát oké, elhiszem, hogy nem akartál rosszat, de akkor miért vagy most itt? Nem mintha zavarnál.
- Hát tudod, megszöktem a hotelből, és most csak ötlet kellene hova mehetnék, ahol nem ismernek fel. Tanácsért jöttem.
- Hát… Végülis hozzánk eljöhetsz egy hétre, ott kigondolhatod, mit szeretnél tenni!
- Nagyon köszönöm, ismét!
- Akkor gyerünk!
Ezzel átugrottam a kerítésen.
- Most mit csinálsz? – nézett rám nagy kerek szemekkel Bill.
- Hogyhogy mit? Hát megyünk haza!
- De hát az isko….
- Az most nem fontos. Gyere!
Nemsokára otthon is voltunk. A táskámat a suliban hagytam, és lehet, hogy a suli igazgató felhívja a szüleimet, de nem érdekelt. Segítenem kellet! Nem hagyhattam pácban!
- Nah gyere – mosolyogtam rá – Megmutatom melyik lesz a te szobád, ahol annyit gondolkodhatsz amennyit csak akarsz!
- Nagyon köszi! – szomorkodott tovább.
- Itt nem fognak megtalálni, ígérem! – mélyen a szemébe néztem.
Valami furcsa érzés fogott el. Rám nézett, bár könnyes szemmel de még így is megigézett a tekintete. Valami furcsa volt benne. Nem tudom meddig néztük egymást, de körübelül 2 percig álltunk így és kezdett kínos lenni a szitu, ezért gyorsan megfordultam és tovább beszéltem:
- Szóval gyere utánam, megmutatom azt a nagyon elgondolkodós szobát!
- Jól van. Hej te, itt fogok nálad lakni, azt hiszem ideje lenne megtudnom a neved.
- Tényleg, még nem is mondtam. Leti – odanyújtottam a kezemet.
- Nagyon szép neved van – fogadta el Bill a kéznyújtást.
- Én nem szeretem, de van nincs mit tenni, ez van – mosolyogtunk egymásra.
És megint jött a kínos szemezés, de most pluszba még egymást kezét is fogtuk. Nagyon jó érzés volt, de azt hiszem Bill nem érzett így.
- A szobád fent balra az első ajtó.
- Köszi. Akkor én fel is mennék.
- Jól van addig én csinálok ebédet.
Olyan jól éreztem magam abban a pillanatban. Nem tudom miért, de nagyon feldobódtam ahhoz képest, hogy Billnek rossz volt. Készen lettem az ebéddel.
- Bill! Gyere le a konyhába itt az ebéded, nekem most el kell mennem a boltba, de te addig nyugodtan egyél! – kiáltottam felfelé.
Visszajelzést nem kaptam, de ettől függően elindultam a boltba. Elővettem a telefonom, és anyu számát tárcsáztam. A legrekedtebb hangomat próbáltam elővenni. Felvette:
- Szia Anyu!
- Szia Drágám! Mondjad, hogy vagy? Jól megy a suli?
- Persze anya, de pont erről lenne szó! Nem tudok suliba menni, mert egy kicsit megfáztam és ma is elkellet jönnöm a suliból, mert hányingerem lett.
- Jaj Drágám, akkor megyünk haza!
- Nem kell anya, dehogyis, még egy hét van a nyaralásból! Ne pocsékoljatok el 200.000 Ft-ot! Csak azt akartam mondani, hogy lehet, hogy majd telefonálnak a suliból, mert úgymond ellógtam. Nem lehetne, hogy itthon maradhassak?
- Hát… Na jó. Maradj otthon. De maradjon ház is, mire hazaérünk!
- Oké! Köszi anyu, szeretlek!
- Én is. Szia!
Huhh nekem van a világon a legjobb anyukám! Sok mindent vettem. Alig tudtam hazacipelni. Amikor hazaértem, az étel már nem volt az asztalon. Hála az égnek legalább étvágya van. Elmosogattam. Péntek a takarítás napja. Úgyhogy neki fogtam takarítani. Lehetett este 8 is, amire befejeztem. A vacsorát is megcsináltam. Nem akartam kiabálni Billnek, inkább én vittem fel neki. Bekopogtam, de válasz nem érkezett. Benyitottam. Annyira édesen aludt! Az ágyra volt dőlve, úgy aludt el. A szemein látszott, hogy sokat sírt. Szegénykém. Letettem az íróasztalra a vacsoráját. Oda guggoltam mellé, azaz az ágy mellé. És csak néztem. Rendkívüli módon megcsodáltam. Végig mértem a feje búbjától a kislábujjáig. Minden porcikája tökéletes. Ekkor hirtelen nagyon rám ijesztett, elkezdett kiabálni hogy: Ne! Ne! Segítség!
Odabújtam mellé, megfogtam a kezét, és a fülébe súgtam:
- Most már itt vagyok! Nem lesz semmi baj, megígérem! – Elcsitult.
Erősen megszorította a kezem, de mégis gyengéden.
Reggel - mivel szombat volt – nem csörgött az óra, mégis megszoktam hogy hatkor kelek. Bill még mindig a kezemet fogta, édesen aludta - remélem - élete legszebb álmát. Elfelejthetetlen az a mosoly, amit akkor, ott mellettem az ajkain láttam. Elnézegettem akár 15 percig is. Mindig megcsodálom, jobban mondva, muszáj. Nem lehet nem megtenni, hogy nem mélyülök el a látványban. De hívott a kötelesség. Reggelit kell csinálnom, végül is nem lehet úgy Billt stírölni, hogy éhes az ember. Szóval, amilyen óvatosan csak lehet, (akár mennyire nehezemre esett is) elengedtem Bill kezét. Szépen betakartam. Lementem és megcsináltam a reggelit, az újság elmaradhatatlan, még akkor is, ha szombat van, ez az újság hétvégén is jár, nagy örömömre. A reggelit, amit csináltam nem kívántam, inkább egy kis müzlit ettem. Olvasgattam. És valahogy megint megakadt az a fránya falat a torkomon.
Tom Kaulitz kétségbeesetten keresi
Ikertestvérét!
Tom Kaulitz üzenete a rajongókhoz és mindenkihez: „Kérek mindenkit, hogy aki látta, akár pár pillanatra is, értesítsen! Nem akarom, hogy bárki is átélje azt, amit én élek át, most, hogy az ikertesvérem, aki szinte a másik felem, nincsen velem. Bármit megtennék, hogy visszakapjam a testvérem!” – írta szerkesztőségünknek Tom. Őszintén reméljük hogy segítettünk azzal, hogy betettük újságunkba az üzenetet. Azt is reméljük, hogy senki nem fogja az utolsó kijelentést kihasználni: „Bármit megtennék, hogy visszakapjam a testvérem!”
Hát hogy is mondjam. Az, hogy megállt bennem a vér, enyhe kifejezés. Nem tudtam hirtelen, mit csináljak. Eldöntöttem! Nem hagyom, hogy Tom összeroppanjon. Tehát felmentem Bill szobájába, és a kabát zsebéből, bár nem szép dolog, kicsentem a telefonját. 105 darab nem fogadott hívás volt rajta. Tom, Georg, Gustav, Anya, Apa és David címszavak alatt. Megnéztem Tom telefonszámát. Gyorsan megtanultam, visszatettem a telefont a kabát zsebébe. Lementem a konyhába és onnan hívtam az én telefonomról.
- Haló! Tessék? Ki az? Bill te vagy az? – szól bele egy igen ismerős hang.
- Szia! Nem Bill vagyok.
- Ohh, értem. Akkor?
- Leti vagyok. És olvastam az üzeneted az újságban, Bill nálam van!
- Tessék?
- Igen nálam van.
- Bocs de ezt most nem hiszem el neked.
- Gyere el!
- Aha persze, utána meg: Gyere fel a szobámba!
- Nem! Bill itt van! Elmondom a címet, ha jól meggondoltad, akkor gyere. De körübelül 10 percen belül, mert most alszik!
- Oké. Mond a címet.
- Ok – lediktáltam neki.
Úgy voltam vele, hogy nem győzködöm tovább. Ha elhiszi, akkor itt lesz. Ha nem, akkor még kitalálom, mit csináljak. Bill még aludt. Már 15 perce várok Tomra. Nem fog eljönni. Akkor kezdhetek gondolkodni, mit csináljak. Szóljak Billnek, nem ez nem lesz jó. Autó zúgását lehetett hallani. Leállt. Kopogtak. Végre, itt van!
- Szia! – nyitottam ajtót.
- Szia! – mosolygott,de szemein látszott hogy sok könnyet hullatott – Nos, hol van?
- Gyere velem!
- Hé, ezt ismerem, ne akarj a szobádba vinni, kérlek, nem vagyok olyan állapotban.
- Nyugalom, kérlek, bízz meg bennem! – mélyen néztem a szemébe, ami azt az érzés kelthette benne, hogy igazat mondok, mert megfogta a kezemet (amit nyújtottam neki) és ezt mondta:
- Jól van, gyerünk!
Felmentünk a lépcsőn, elvezettem Bill szobájához, és az ujjamat a szám elé tettem, ezzel jelezve, hogy ne zajongjon. Benyitottam. Bill még mindig mélyen aludt, az volt az érzésem, hogy biztonságban érzi magát, túl mélyen aludt. Tom szemei kikerekedtek, azt hiszem sírt is volna, ha nem lettem volna ott, de mivel ott voltam, ezért türtőztette magát. Oda szeretett volna menni, de a kezemet kitartva, megakadályoztam, majd mellkasára tettem kezemet, és úgy toltam ki a szobából. Nem tért magához.
- Itt van, és jól van. Nem találok szavakat. Köszönöm!
- Nincs mit köszönni, amikor Billel találkoztunk a sikátorban, azt sem tudtam ki az. De azt hiszem, most menned kellene.
- Akkor majd hívj fel, ha felkelt és eljövök érte.
- Szerintem Bill nem szeretne veled menni.
- Honnan gondolod?
- Akkor miért jött volna ide, ha haza akarna menni? Most pihenésre van szüksége.
- Igazad van. Azt hiszem. Ugye ha bármi is történik vele, felhívsz? Ugye?
- Természetesen.
- Köszi – szinte hallani lehetett azt a bizonyos követ ami leesett a szívéről.
Aztán intett egyet, és kilépett az ajtón. Beleroskadtam a nappali egyik legkényelmesebb foteljába. Nagyon jól esett. A szemeim akaratlanul is lecsukódtak. Mit mondjak, nem egyszerű két embert eltartani, nem is értem anya hogy csinálja. Léptekre lettem figyelmes, és kipattantak a szemeim.
- Sajnálom, felébresztettelek? – nézett rám álmos szemekkel Bill.
- Dehogyis. Csak épp mélyen elgondolkodtam.
- És micsodán? – ült le Bill egy tőlem nem messze lévő fotelbe.
- Hát azt hiszem, el kellene mondanom valamit, ami neked lehet, hogy sokat jelentene.
- Miről van szó? – kerekedtek ki a barna, őzike szemei.
- Nyugalom semmi baj! Csak az van, hogy Tom... szóval…
- Tessék? Mi van vele?
- Ezt olvasd el előbb – a kezébe nyomtam az újságot.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
